|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Tóth Gyula 2001. szeptember 14.Az Állampolgár Menedzser Egylet idén is megrendezte a diákszervezetek számára a Diákönkormányzati Szabadegyetemet. A szept. 6-10. között zajlott táborba mintegy ötven résztvevő érkezett, akik különböző középiskolás diákszervezeteket képviseltek. Előadást tartott többek között Kelemen Hunor parlamenti képviselő, az RMDSZ Szövetségi Egyeztető Tanácsának elnöke, Tóth Gyula a magyarországi Atlanti Tanács titkára és Ladányi László, a székelyudvarhelyi RMDSZ elnöke. A két legsikeresebb témakörnek a diákjog és érdekképviseleti rendszerek, illetve a pályázatírás bizonyult. /IX. Diákönkormányzati Szabadegyetem Marosfőn. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 14./2002. november 28.Megjelent Tóth Gyula festőművészről szóló monográfia /Murádin Jenő: Tóth Gyula, Yoyo Only, Kolozsvár, 2002./. Szatmár festőjének nevezték, a háborúk és társadalmi változások kényszerében, bejárja a München-Párizs-Budapest háromszöget. /(Y): Szatmár festője. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./2005. március 23.Magyarózdon a kastély épületét a hozzá tartozó nyolc hektáros birtokkal együtt Jude Mária bárónő, a Bonus Pastor Alapítványnak adományozta., Az alapítvány külföldi és belföldi támogatók segítségével új tetővel befedte a kastélyt. A Református Mentőmisszióból kinőtt Bonus Pastor Alapítvány március 16-án Magyarózdon, ünnepélyesen megnyitotta Terápiás Otthonát, mely szenvedélybetegek, elsősorban alkohol- és drogfüggők számára nyújt terápiás programot. Romániában ez az első magyar nyelven működő, szenvedélybetegek gyógyítására specializálódó intézmény. Csiszér Balázs, a Bonus Pastor Alapítvány vezetője és Bodó Tóth Gyula pszichológus, a megnyílt központ igazgatója tájékoztatott: az alapítvány keresztyén szemléletű szociális szervezet, amelynek célja a szenvedélybetegek elérése és rehabilitációja. A magyarózdi terápiás otthon bentlakásos programot kínál hat hónapos időtartammal, teljes ellátással. A program magyar nyelven folyik. Az otthonba 20-45 év közötti, elsősorban alkohol- és drogfüggő szenvedélybeteg férfiak jelentkezését várják. A június elsejétől életbe lépő, EU-konform törvényrendelkezés értelmében a drogkereskedelemért és/vagy -fogyasztásért elítélt személyek választhatnak a börtön és a terápiás kezelés között. /Bögözi Attila: Az áldássá lett kastély és magtára. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 23./2006. február 22.Asztalos Enikő tanárnőt 1993-ban kérték fel, hogy a Marosvásárhelyi Népi Egyetemen magyar néprajzi tanfolyamot szervezzen. Ez az egyetlen, azóta is folyamatosan működő, magyar nyelvű tanfolyam az intézményben, az egyetlen tanfolyam Romániában, amely hivatalos oklevelet is nyújt. A Magyar Néprajzi Múzeum pályázatain rendszeresen és sikerrel vettek részt a hallgatók 2005-ig. Népmonda-gyűjtésük megjelent az 1998-ban kiadott „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák című gyűjteményben. Idén a magyar néprajzi tanfolyam 1997-től végzett hallgatóinak gyűjtő csoportjával ismét küldtek pályamunkákat. Az egyik téma a népi vallásosság és a szakrális emlékek az ezredvégi Erdélyben. Olyan dolgozatok születtek, mint A marosvásárhelyi cseralji református egyházközség rövid története (szerzője Kolumbán Erika), Konfirmáció, a túlélő beavatási szertartás Erdélyben, a modern korban (Törzsök Gyopár), A marosvásárhelyi VII., Szabadság úti református egyházközség megalakulásának története és működése 2004-ig (Törzsök Gyopár), Az úrvacsora néprajza Magyarsároson az unitárius egyházközségben (Tóth Gyula), A templomi ülésrend a marossárpataki református templomban (Bakó Béla Pál). Másik témakör a településkép változásai a 19.-20. században, ide sorolható: Jedd község történeti változásai 2006-ig (Maki Böjte Éva) stb. A falusi és városi közösségek mindennapjai témához tartozik Soós Eszter dolgozata a cserkészéletről, Czirjék Lajos munkája a Maros megyei képzőművészek egyesületének történetéről. Székely Lajos a csittszentiváni faragókörről írt. Van más téma is, Maki Böjte Éva: Hadifogság, munkatábor, internálás Jedd községben az I. és a II. világháborúban és Tóth Katalin: A népi ruházat alakulása, változatai Magyarsároson. /Bölöni Domokos: Néprajzi rajzás Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 22./2006. augusztus 30.Régen megfogalmazódott a múzeumalapítás gondolata Magyarsároson, de nem akadt, aki időbeni és anyagi áldozatot hozzon a múzeumért. Tóth Katalin tanítónő elhatározta férjével, Tóth Gyula tanítóval, hogy megpróbálkoznak vele. Ezzel fejezik ki hálájukat mindazért, amit a falu neves szülöttétől, Bandi Dezső képzőművész szakirányítótól kaptak. Úgy gondolták, hogy a falumúzeumot leghitelesebben Bandi Dezső neve fémjelzi. A fiatalok segítettek, kijavították és kimeszelték az egykori kántorlak, a múzeumépület szobáit és tornácát. A gyűjtőmunkának szép eredmény lett. Nagy ünnep volt a falumúzeum felavatása. Először Bandi Dezső szülőházához vonultak, ahol Asztalos Enikő tanárnő Bandi Dezső munkásságát méltató beszéde hangzott el, leleplezték az emléktáblát. Ezután az ünneplő közösség a múzeumkertbe vonult, a magyarsárosi Bandi Dezső falumúzeum felavatására. /Tóth Katalin tanító, Magyarsáros: Falumúzeum Magyarsároson. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./2006. szeptember 12.Magyarsáros alig ezer lakosú, jobbára unitáriusok lakta falu a Kis-Küküllő mellékén. Itt élt a hírneves fafaragó képzőművész Bandi Dezső, Sároson ma is sokan faragnak. A magyarsárosiak elhatározták: falumúzeumot hoznak létre. Tóth Gyula tanító kifaragta a múzeum tábláját, Szikszai Csaba kovácsmester elkészítette a kovácsoltvas keretet, s néhány nappal ezelőtt megtörtént a múzeumavatás is. Van Sárosnak egy szabadtéri múzeuma is, amit templomkertnek hívnak. Faragott, vasalt kapuját Bandi Dezső készítette, mint ahogyan szinte mindent, ami itt van; a kertben állnak a Magyarsároson évszázadok alatt szolgált unitárius lelkészek emlékeztető kopjafái, egy székelykapu alatt álló honvéd fából faragott szobra vigyázza a templomot, millenniumi emlékmű, s az 1699-ben épült harangláb, amelyre szintén Bandi Dezső faragott emléktáblát. /Bakó Zoltán: Már nem is annyira Sáros. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 12./2007. június 1.1996-ban, a millenniumi ünnepen született az ötlet, hogy Magyarsároson falumúzeumot létesítsenek. Az ötletadó Bandi Dezső népművész, a falu szülötte volt. Tóth Katalin és Tóth Gyula tanító házaspár másfél éve nekilátott a gyűjtésnek. Ebből lett a falumúzeum. A gyűjtők büszkék azokra az eredeti ruhadarabokra, amelyeket a múlt század derekán viseltek az emberek. Sáros története belefér a falumúzeumba. Kihalt mesterségek, foglalkozások, elfelejtett tárgyak, ünnepi és hétköznapi viselet, emberi sorsok. /Mezey Sarolta: Múzeumban a falu története. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 1./2007. július 23.A Nyárádszeredához tartozó Nyárádszentanna református közössége július 22-én tartott ünnepségén az 1442-ben Hunyadi János rendeletéből újjáépített templom előtt felállított, faragott székely kaput avatta fel, s felszentelték a megújított 350 éves haranglábat. Gecző András, Szentanna és Nyárádandrásfalva református lelkésze köszönetet mondott a megyei RMDSZ vezetőségének, az egész település közösségének a segítségért, s nem utolsósorban azoknak a svájciaknak. Korábban ez a svájci közösség igen sokat segített a két falu (melyek mára már csak Nyárádszereda peremkerületei) templomainak, közösségi házának építésében, felújításában. A székely kaput Magyarsároson, Bandi Dezső tanítványa, Tóth Gyula tanító faragta, a vasalását az ugyancsak sárosi Szikszai Csaba végezte. /B. Z. : Svájci kürtszó Nyárádszentannán. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 23./2008. május 6.2006 augusztusában Magyarsároson felavatták a Bandi Dezső nevét viselő falumúzeumot. Tóth Katalin tanítónő hangsúlyozta, hogy a névadóban, a falu neves szülöttében régen megfogalmazódott a múzeumalapítás gondolata, de senki sem vállalt áldozatot érte. A tanítónő férjével, Tóth Gyulával beiratkozott a marosvásárhelyi Népi Egyetemre, ahol elsajátították a múzeumszervezés csínját-bínját. A helyi unitárius egyházközség segítette elképzelésüket. Rendbe tették az egykori kántori lakot, ahová berendezték a falumúzeumot. Értékes bútorok, szőttesek, edények, ládák, könyvek, népviseleti darabok kerültek elő gyűjtésük eredményeképpen. A falumúzeum még két évet sem ért meg békességben, április végén vita alakult ki a Tóth házaspár és Kozma Albert unitárius lelkész között. A lelkész kijelentette, hogy a kulcsot nem bocsátja többé a házaspár rendelkezésére, mert a helybeliek szerint unitárius és nem falumúzeum, amit berendeztek. Tóth Katalin sajnálja, hogy kiutasítják őket abból a múzeumból, amelyet nagy lelkesedéssel hoztak létre. Kozma Albert lelkész szerint pünkösdig megtűrik a tárgyakat, de tovább nem. A tanítónő a közösség érdekében a békesség útját szeretné járni, mert szükség van a múzeumra. /Mezey Sarolta: Kié a magyarsárosi falumúzeum? = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./2008. december 9.A Marosvásárhelyi Népi Egyetemen végzett hallgatók néprajzi gyűjtőcsoportja kimagasló sikereket ért el a budapesti 50. Országos Néprajzi Gyűjtőpályázaton. Tóth Katalin és Tóth Gyula magyarsárosi tanítók II. díjat, Bíró Beáta demeterfalvi óvónő IV. díjat nyert pályamunkájáért. A többi pályázat készítői, Czirjék Lajos, Bakó Béla Pál, Koncsag Erzsébet, Barabás Katalin és Bognár Buja Melinda dicsérő oklevelet kaptak. A pályamunkákat Asztalos Enikő tanárnő irányította. /Néprajzgyűjtők sikerei. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 9./2009. december 2.Negyedik alkalommal szerveztek Húszplusz konferenciát a kolozsvári Bulgária-telepi református templomban, november 13-15. között. Az idei konferencia központi témája a bizalom volt. Visky János helyi lelkész tartott áhítatot, majd Bodó Tóth Gyula pszichológus interaktív előadása következett. A Keresztút zenekar koncertet adott. /Butyka Anna: Hitélet – Húszplusz konferencia a bizalomról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./2013. május 29.Vasárnap avatják Segesváron a Petőfi-szobrotA nemzet költője mellszobrának visszaállítási ünnepségére vasárnap kerül sor. Az öt éve földcsuszamlás miatt eltávolított szobor újraállítása szimbolikus értékű a segesvári és környékbeli szórványmagyarság számára. Az RMDSZ kerületi elnökei korábban úgy döntöttek, hogy szolidaritást vállalnak a Petőfi- szobor felavatásával, és anyagilag is támogatják a projekt megvalósítását. Ennek eredményeként az RMDSZ kerületi szervezetei mintegy 3400 lejt adományoztak a segesváriaknak. – Nagy vívmány ez a segesvári magyarságnak, hogy a várban nemcsak Petőfi-szobor lesz, hanem Petőfi-park is, és a szobor méltó helyre kerül. Köszönettel tartozom a polgármester úrnak, a többségi román tanácsnak, akik tartózkodás nélkül megszavazták a park kialakítását és a szobor visszaállítását. Ugyanakkor köszönöm a Maros megyei RMDSZ-nek és a kerületi elnököknek, hogy szolidaritást vállaltak, valamint minden jó szándékú és ügyszerető támogatónak – nyilatkozta Gál Ernő, Segesvár kerület elnöke. – A Petőfi-szobor újbóli felállítása régi kérése a segesvári magyaroknak, örömmel nyugtázom, hogy vasárnap nemcsak szobrot, de parkot is avathatunk. A szimbólumok jelentőségét vitathatjuk, de tény az, hogy érzelmileg erősítenek minket. Nagyon örvendek annak is, hogy a szobor visszaállításához a kerületi elnökök is hozzájárultak. Az egymásra figyelő összefogás szavatolja a Maros megyei magyarság erejét – hangsúlyozta Brassai Zsombor megyei elnök. Az ünnepség június 2-án 12 órakor kezdődik a Petőfi-parkban felállított szobornál. Az ünnepi rendezvényen többek között beszédet mond Gál Ernő, Segesvár kerület elnöke, Dorin Danesan polgármester, Zsigmond Barna, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei elnöke, Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere, valamint Tóth Gyuláné, a Petőfi Emlékbizottság ügyvezető elnöke. Az RMDSZ Maros megyei szervezetének sajtóirodája Népújság (Marosvásárhely) 2013. június 3.„Segesvárra visszatért a költő” – Új helyen avatták fel Petőfi Sándor mellszobrátHatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői. Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti. A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni. A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről. – Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő. Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is. A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul. Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá. Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor. A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”. Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője. Antalfi Imola Népújság (Marosvásárhely) 2015. október 18.A siteri templom restaurálás utáni átadásaHálaadó istentisztelet keretén belül került átadásra és megáldásra szombaton, 2015. október 17-én délután az Árpád-kori siteri templom. Sokak segítségének köszönhetően gyönyörködhetünk ismét a templom ritkaságba menő freskóiban. Esős, sáros, őszi idő jellemezte 2015. október 17-ét, amikor a délutáni órákban egy hálaadó istentisztelet keretében átadták a kívül-belül felújított, restaurált siteri Árpád-kori templomot, amelyet Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke áldott meg. A magyar kormány részéről jelen volt dr. Puskás Imre kulturális örökségvédelemért felelős helyettes államtitkár, Szabó Ödön az RMDSZ parlamenti képviselője, Emődi Tamás építész, a KREK műszaki előadója, Lángi József székesfehérvári restaurátor, Káldi Gyula, a Teleki László Alapítvány részéről, Farkas Zsolt, a KREK közigazgatási előadótanácsosa, Salánki Lóránt, a KREK gazdasági tanácsosa, Vitályos Barna, Hegyközcsatár község polgármestere, illetve alpolgármestere, Tóth Gyula, Dukrét Géza tanár, helytörténész, a környező települések református és római katolikus lelkipásztorai és presbiterei, siteri presbiterek, gyülekezeti tagok, más településekről érkezettek, magyarországi vendégek. Az istentiszteletet követően elsőként dr. Puskás Imre helyettes államtitkár szólt a jelenlevőkhöz. Bemutatta a magyar kormány által kezdeményezett és az Országgyűlés által elfogadott, a határon túli magyar vonatkozású épített kulturális örökség értékeinek feltárását, megóvását és megismertetését célzó Rómer Flóris Tervet. A terv megvalósítására 2018-ig évente 200 millió forint támogatást kell biztosítani a kulturális örökség védelméért felelős tárca költségvetésében határon túli épített örökség megóvása jogcímen. Szabó Ödön parlamenti képviselő felelevenítette azokat az emlékeket, amikor Gavrucza Nagy Emese tiszteletes asszony bekopogott Vitályos Barna polgármesterhez és együtt keresték meg, hogy közösen találjanak anyagi segítséget a leromlott állapotban lévő Árpád-kori siteri református templom felújításához. „Mi mindig segítettünk lehetőségeink szerint kisebb-nagyobb összegekkel nemzeti és kulturális örökségeink megmentése érdekében. (…) Egyházainkban is kialakult egy szakember gárda, akik mindent megtesznek műemlékeink védelmében. (…) Nagyon sok pályázatunk van, szakemberhiány nincs, a pályázat megírása nem okoz gondot. Ami sok esetben hiány, az az önrész, ami gondot okoz, ezért is megelégedéssel fogadtuk a magyar kormány által kezdeményezett és létrehozott Rómer Flóris Tervet. Együtt sok mindent elérhetünk, ez is olyan, mint egy fa, amely több irányból táplálkozik. (…) Úgy járunk elől jó példával, ha összefogva teszünk meg minden tőlünk telhetőt magyar nemzeti örökségünk védelmének érdekében” – mondta a képviselő. Káldi Gyula építész a Teleki Alapítvány részéről elsőként arról beszélt, hogy Rómer Flóris volt az, aki részletesen írja le a siteri templomban látottakat és tapasztaltakat, a falképekről, valamint Teleki Lászlóról, aki akár járhatott is Siterben. Elmondta, hogy amikor hallottak a siteri templomról összeállt egy csapat, amely eljött, és döntöttek arról, hogy anyagilag támogassák a kutatást, feltárást, restaurálást, hiszen az alapítvány célkitűzése még a viszonylag könnyen hozzáférhető külső támogatási forrás, amely kiemelkedő segítséget nyújtott közös kulturális örökségünk értékeinek összeírásához, megóvásához, méltó módon történő konzerválásához és bemutatásához. „Hangsúlyozzuk, hogy mindez a helyreállításokat előkészítő kutatási támogatásoknak és a szakirányú felügyeletet gyakorló Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Teleki Alapítvány munkatársainak köszönhetően a szakmai előírásoknak messzemenően eleget téve történt” – mondta az építész. A székesfehérvári restaurátor, Lángi József a siteri templomban tett látogatásának élményeit elevenítette fel. „Amikor először jártam itt 1997-ben ónos-jegeseső áztatta fel a templom környékét, alig tudtam néhány használható képet készíteni. A gondnok úr szomorúan, gondterhelten mutatta meg a belső teret is. Ami itt fogadott gondolkodóba ejtett, hogy mikor lesz ebből felújított templom. Lám, eljött az, amikor a mai napon itt állhatunk és gyönyörködhetünk a feltárt és restaurált falképekben” – emlékezett vissza a restaurátor. Önzetlen segítség Gavrucza Nagy Emese siteri lelkipásztor (aki tegnap tartotta a siteri gyülekezetbeli kijelentkező istentiszteletét, mától egy másik gyülekezetben fogja hirdetni Isten igéjét), megköszönte mindenkinek azt az önzetlen segítséget, amivel hozzájárultak, melléjük álltak és ott hagyták kezük nyomát a templomon, hogy „mi és majd az utókor is gyönyörködhessen a templom ritkaságba menő freskóiban”. A templom építéstörténete Emődi Tamás építésztől, a KREK műszaki előadójától megtudtuk, hogy a templom építésére vonatkozóan csupán a 18. századtól kezdődően vannak adatok. A 2002–2007 között végzett falkutatások és régészeti feltárás nyomán körvonalazódott a templom építéstörténete. Megállapíttatott, hogy korábban már állt itt egy a mainál kisebb, 12. századi, egyenes szentélyzáródású templom. A déli falban egy félköríves záródású ajtó került elő, mögüle a faltestben indult a lépcsőfeljáró a nyugati karzatra, melynek a lenyomatai ma is jól láthatók a déli falon. Az épület legérdekesebb része a hajó délkeleti sarkában előkerült oltárépítmény. Tóth Zsigmond erdon.ro 2017. november 23.A nyolcvanéves Murádin Jenőnek, születésnapjáraNyolcvanadik életévét tölti be ma Murádin Jenő. Az Aranyosgyéres melletti Harasztoson született, 1937. november 23-án, ahol édesapja, Murádin Lukács tanító, édesanyja, Diószeghy Anna tisztviselő volt. Testvérbátyja, Murádin László, neves erdélyi nyelvész, a kolozsvári napilapunk nyelvművelési rovatának sok évtizedes, köztiszteletnek és -megbecsülésnek örvendő szerzője. Murádin Jenő művészettörténésznek készült a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, azt követően azonban a szakmájában munkát nem talált, így 1966 és 1988 között, 22 esztendőn keresztül, a kolozsvári Igazság című, a Román Kommunista Párt tartományi, majd megyei bizottsága által kiadott napilap újságírójaként és szerkesztőjeként dolgozott. 1988 és 1990 között a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője volt, 1991-től pedig a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola oktatója, egyetemi docensi minőségben. Munkásságának oroszlánrészét azonban nem szerkesztői és oktatói, hanem művészettörténészi tevékenysége jelentette. Műkritikái, tárlatnyitó beszédei, képzőművészeti cikkei, tanulmányai és e tárgykörben írt kötetei az erdélyi képzőművészeti szakirodalom és szakma megkerülhetetlen, rendkívül tájékozott és igen termékeny személyiségévé avatták. Amikor egyetemi tanulmányait követően a szerkesztői munkát volt kénytelen elfogadni, ez nem is a legrosszabb lehetőséget nyújtotta arra, hogy az ember a képzőművészettel közelebbi kapcsolatba kerülhessen, és arról néha írhasson is. Nehéz évek voltak, magyar értelmiséginek nem ajánlották fel naponta a jobbnál jobb kolozsvári ‒ egyetemi, múzeumi vagy kutatóintézeti ‒ stallumokat, hogy aztán ott a szaktudását kényelmes, kellemes és ráérős körülmények között megcsillogtathassa. Az embernek azzal kellett megelégednie, ami volt, amit egyáltalán felkínáltak és megengedtek, hiszen a láthatáron a kitörési pontok távolról sem hemzsegtek. A kihívás óriási volt. Aki tudja, hogy milyen megállíthatatlan és idegőrlő taposómalom a napilap, az rögtön megérti, hogy szakszerű, következetes, aprólékos, odafigyelő kutatómunkát bármilyen környezetben el lehet képzelni, de napilap szerkesztőségében, a szerkesztőségi őrült munkatempóban a legkevésbé. Pedig éppen ez volt az a közeg, amelyben Murádin Jenő nekifogott a képzőművészeti szakterület egyik legnagyobb horderejű és számára legégetőbbnek látszó feladatának az elvégzéséhez. Murádin ilyen körülmények között kezdte el ugyanis az erdélyi képzőművészet múltját kutatni, és ilyen ‒ barátságosnak és nyugodtnak egyáltalán nem mondható ‒ közegben kezdte lassan felküzdeni magát az erdélyi magyar képzőművészet-történeti kutatás élvonalába. Idejekorán rájött arra, hogy az erdélyi képzőművészet színterén korábban csupán egyik-másik művészről vagy művészcsoportról jelentek meg jó esetben kisebb tanulmányok, többnyire azonban csak újságokban vagy folyóiratokban közölt cikkek. Alkotóművészeti szakterületen következetes könyvtári vagy levéltári kutatást senki nem folytatott, és emiatt az erdélyi képzőművészeti kutatásnak sem voltak letéve azon alapjai, amelyekre biztonsággal és szakszerűen építeni lehetett volna. Addig senki nem mérte fel, hogy az idők folyamán az egyes művészekről, művészeti irányzatokról, iskolákról és csoportokról kik és mit írtak, hogyan rögzítették a korábbi nemzedékek mindazokat az információkat, amelyek a jelentősebb vagy akkoriban éppen jelentéktelenebbnek tetsző képzőművészeti eseményekről, kiállításokról, nagyobb lélegzetű munkák elkészültéről a közösségnek hírt adtak, és az egyes művészeti eseményeket rövid időre a közbeszéd tárgyává emelték. Murádin Jenő azt is hamar felismerte, hogy mindeközben naponta felbecsülhetetlen értékek és pótolhatatlan emlékek vesznek el ‒ végérvényesen. Jól jött neki, hogy a szerkesztőségtől ötperces sétára állt az egyetemi könyvtár, amelynek polcain ott sorakoztak azon sajtókiadványok kollekciói, amelyek lapjain minden szükséges információt meg tudott találni. És elkezdte ezeket olvasni, s amint olvasta a tömérdek adatot, megfogamzott benne a nagy kutatás gondolata: kivonatolni a releváns információkat valamennyi sajtótermékből, cédulákra, amelyeknek a rendszerezésével és visszakeresési szisztémába történő foglalásával majd egyszer a nagy perspektíva is megtekinthetővé válik. Ezekben az években Murádin Jenő szerkesztőségi íróasztalán csak az üres aktatáskája hevert, nyitott zárral, arra pedig a táska tulajdonosa szemüvegének a tokja volt hanyagul rádobva. Ha valaki kereste, láthatta, hogy e tárgyak gazdája ott van a szerkesztőségben, talán csak néhány percre lépett ki az íróasztala mögül, talán csak átugrott a szomszéd irodába, netán a kiadóhivatalba vagy a fotólaborba ment, esetleg a klubhelyiségben lehet, vagy éppen a tördelőtitkári szobában beszélget a másnapi lapról. Az is megeshet, hogy éppen csak jókat derül az ott dolgozó kollégák kifogyhatatlan történetein. Murádint azonban ezekben az órákban megtalálni a szerkesztőség egyetlen helyiségében sem lehetett, mert ő akkor már a könyvtárban ült, és ott folytatta a munkát, ahol azt előző napon abbahagyta. A kollégák pedig kedvesen-cinkosan falaztak neki, hiszen érezték, hogy fontos gyűjtést végez, bár arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét, igazából egyiküknek sem volt sejtelme. Aztán Jenő délután előkerült, ellátta a soron következő szerkesztőségi feladatait, és ha nem volt éppen szolgálatos, hazament. A táskájában, persze, ott lapultak azok a cédulák is, amelyekre aznap kerültek rá az értékes információk. Kérvénylapok negyedének egyik és másik oldalára töltőtollal írt bibliográfiai adatok, tények, idézetek és érdekes részletek kerültek-gyűltek nap, mint nap a cédularendszerbe. Amely pedig végül, teljességre törekedve, felölelte az 1867‒1918 közötti erdélyi, illetve az 1918‒1989 közötti romániai magyar művészeti irodalomról nyomtatásban megjelent híreket, cikkeket, esszéket, tanulmányokat és más jellegű írásokat is. Ezek a cédulák képezték aztán az alapját azoknak a köteteknek, amelyeket 1977-től kezdődően, egy-két évenként Murádin Jenő letett az erdélyi magyar olvasó asztalára. Összesen hét ilyen képzőművészeti monográfiája hagyta el a nyomdát az 1989 decemberi rendszerváltásig, s ezek közül mindegyik egy-egy alkotó életét és munkásságát vette górcső alá: Klein József (1977), A Barabás Miklós Céh (1978), Gy. Szabó Béla (1980), A Ferenczy művészcsalád Erdélyben (1981), Nagy István (1984), Maticska Jenő (1985), A tél festője [valójában Gruzda János] (1989). Már ezekből a munkákból is jól látszott, hogy a szerző két nagy művészeti központ alkotóira összpontosít, Nagybányára és Kolozsvárra, s ezek történetéhez készít résztanulmányokat. Rájöhetett azonban erre a rejtett szándékra a hatalom is. Az utolsó kötetre már a művész nevét sem volt mód ráírni, mert az autokrata rendszer akkorra már odáig jutott, hogy a diktátor nevén kívül senki másét nem lehetett könyvcímként szerepeltetni. Aztán, amire a kötet nyomdába kerülhetett, az idők annyira elvadultak, hogy a kötetben szereplő valamennyi helységnevet is románra kellett változtatni, ami nem csupán a szerzőnek, hanem az olvasónak is mérhetetlen bosszúságot okozott. Sovány, de mégis vigasz volt, persze, hogy legalább a kötet tartalma megmenekült. A rendszerváltás, mint annyi más ember számára, Murádin Jenőnek is fellélegzést hozott. Feloldódtak a tiltások, kinyíltak a határok, tanulmányutakra adódtak lehetőségek és akadálymentes kapcsolattartásra az anyaországgal, az ottani kutatókkal és műhelyekkel, és ugyanakkor eljött a nagy összegezések ideje is. Murádin Jenő pedig nem vesztegette az időt, folyamatosan és kegyetlen tempóban vallatta a céduláit, és szinte évente tette le az asztalunkra a soron következő alkotói monográfiáját vagy pedig összegező kötetét. Csupán néhányat említenék meg az 1990 után megjelent legfontosabb képzőművészeti monográfiáiból: Nagy Oszkár (Kishonthy Zsolttal, 1993; 2. kiadás: 2008), Nagybánya ‒ a festőtelep művészei (1994), Dömötör Gizella ‒ Mund Hugó (Bajkay Évával, 1996), Nagybánya 100 éve (Szücs Györggyel, 1996), Thorma (Bay Miklóssal és Boros Judittal, 1997), Erdélyi festőiskolák (1997), Kovács Zoltán (1998), Fadrusz: két szobor száz éve (2002), Tóth Gyula (2002), Gyergyó művészeti topográfiája (2003), Szathmáry Pap Károly (2003), Az aradi Szabadság-szobor (2003), Katz Márton ‒ Agricola Lídia (2004), Kádár Géza. Offenbächer József emlékére (Vida Györggyel, 2005), A felsőbányai művésztelep (2006), Szopos Sándor (2006, ugyanabban az évben románul is), Izsák Márton (2007), A Mátyás-szobor és alkotója, Fadrusz János (2008), Pittner Olivér (Szücs Györggyel, 2009), Márton Ferenc (Sümegi Györggyel és Zombori Istvánnal, 2009), A szobrász Köllő Miklós, 1861‒1900 (2010), A szanki homokvilág Gy. Szabó Béla művészetében (Szakál Auréllal, 2010),Székelyföldi ösztöndíjasok, 1941‒1943 (2012), Udvardy Ignác (2013), Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése (Murádin János Kristóffal, 2014) és A szobrász Kolozsvári-Szeszák Ferenc, 1881‒1919 (2015). Sajtó alá rendezte és bevezető tanulmánnyal ellátva kiadta továbbá a Szervátiusz Jenő Életem, emlékeim című kötetet (2010). És persze, eljött az ideje az összegező műveknek is. Álljon itt ezek közül is három: Erdélyi magyar metszetművészet a 20. században (2004), A megsebzett szobor. Elpusztult vagy megsérült erdélyi magyar emlékművek repertóriuma (2008), illetve Fegyverek és múzsák. Erdély művészete az első világháború idején (2016). Továbbá az egyik legnagyobb lélegzetű és nagy horderejű munkája, amelyik kétségtelenül a Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból című kötet (2011), amelynek súlyát és fontosságát, vallom teljes meggyőződéssel, majd a jövő művészettörténész nemzedékek fogják csak igazán érezni és értékelni, s amelyben Erdély fővárosa két legutóbbi évszázadának képzőművészete és képzőművészei elevenednek meg. Amikor ugyanitt, ennek a napilapnak a hasábjain, tíz évvel ezelőtt, a 70. születésnapján köszöntöttem, az írás megjelenését követő baráti beszélgetésünk során elmondtam neki, hogy szerény véleményem szerint milyen fő feladatai maradtak hátra: 1. Kiadni a műkritikáinak és képzőművészeti tanulmányainak a legjavából egy reprezentatív válogatást; 2. Kiadni az általa sok munkával összeszedett erdélyi/romániai magyar képzőművészeti bibliográfiát; 3. Leírni és kiadni az erdélyi képzőművészet alkotóinak és műhelyeinek humoros történeteit és anekdotakincsét. Komolyan vette azt, amit félig komolyan, félig viccelődve mondtam, s ezt nagy örömmel nyugtáztam. 2013-ban letette ugyanis az íróasztalomra a Függőhidak. Válogatott művészettörténeti írások több száz oldalas kötetet, amellyel az első pontban megfogalmazott vágyamnak tett eleget. Sokan és sokszor fogják haszonnal forgatni ezt a munkáját is. Aztán a tavaly megkaptam tőle azt a két kötetét, amelyekbe a könyvtárakban eltöltött fél életét és az annak során feltárt mintegy tizenötezer képzőművészeti írás bibliográfiai adatait sűrítette, a könyveinek a könyveit: Erdélyi magyar művészeti irodalom, 1867‒1918 (2016) és Romániai magyar művészeti irodalom, 1919‒1989 (2016). Nyilván, cseppet sem könnyű megmérni az olyan gazdag életműveket, mint amilyen a Murádin Jenőé, amelyekhez hasonlítható aligha van a szűkebb erdélyi hazánkban, de amilyennel szélesebb, kelet-közép-európai régiónkban sem gyakran találkozunk. Azt a szakmai pályát, amelyet művészettörténész barátunk végigjárt ‒ s itt talán jóval találóbb lenne a végiggürcölt ‒, azt a kihíváshalmazt, amellyel szembe kellett néznie, azt az alkotói munkát, amelyet kifejtett és az annak nyomán létrejött produkciót, szinte minden részletében a mi kelet-európai, folyamatosan a teljes bezártsággal és a kisebb nyitásokkal fémjelzett sorsunk határozta meg. Murádin Jenőnek még rengeteg feladata van, hiszen ezen az évfordulón újabbakat találtam, amelyeket majd neki személyesen fogok elmondani. Itt és most, nyilvánosan, miközben az előtte álló feladatokhoz neki sok erőt és egészséget, megelégedett és gondtalan életet kívánok, gyöngéden emlékeztetném arra, hogy az évtizeddel ezelőtti kívánságlistáról az anekdotakötettel továbbra is adósunk... Ismerem őt jól, van annyi humora, hogy ezt a ráolvasást elviselje. Sőt! Isten éltessen, Jenő! Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
